A mai gazdasági helyzetnek is köszönhető és talán az emberek hozzáállásának, hogy ennyi munkanélküli rohangál fejvesztve az utcákon. Mindenki próbál valahogy boldogulni és bevágódni valahova, hogy a mindennapi igényeit – mint a családja, lakása, mindennapi ennivalója és persze a sok számla – kielégítse. Azonban mindehhez (jobb esetben) legalább egy munkahely szükségeltetik.
Íme hát egy beszámoló arról, hogy milyenek is a munkaadók Debrecen városában és milyenek lehetnek a kilátásai mindazoknak, akik itt próbálnak meg boldogulni. Természetesen az írás csak egy kiragadott elemet részletez, ami nem ad okot az általánosításra, de azért mégis elgondolkodtató, hogy ilyen van és létezik.
Amikor egy munkakereső többszöri próbálkozás után azon igyekszik, hogy végre találjon munkát, mindig nagy örömmel értesül róla, ha a korábban megpályázott pozícióra behívják egy elbeszélgetésre. Ez – még ha a nagyokos „szakértők” ellent mondanak -, akkor is örömre adnak okot. Főleg a napjainkban, ahol egy üres pozícióra gyakran több száz jelentkező is akadhat. A halvány remény, hogy végre megmutathatja magát az ember és meggyőzheti leendő munkáltatóját arról, hogy Ő az, akit igazán keres.
Van, akinél ez persze teljesen semleges érzelemként csapódik le, de van, aki már ennek is nagyon tud örülni a sok csalódás és a sok vissza nem jelzés után…
Miután megkaptam én is a jelentkezésemre a „behívóm”, lázas készülődésbe kezdtem és próbáltam további információt szerezni arról a cégről, akihez hamarosan személyesen is ellátogatok. Azonban nagyon hamar rá kellett döbbennem, hogy hiába a nagy keresgélés és mindennemű internetes tartalmi kereső ismeretem, a cég, amelyhez menni készülök, bizony nem lelhető fel az internetes világban. Ekkor kételyek fogalmazódtak meg bennem, amelyek arra adtak okot, hogy kicsit visszacsöppenjek a szürke valóságba. Napjainkban igazi bűnnek és erős hiányosságnak számít, ha valakinek nincs internetes megjelenési felülete. Legyen az bármily kicsi, vagy nagy cég is.
Jópár próbálkozással később már ráuntam az üres találatokra és feladtam a harcot. Majd egy laza vállrándítással letudtam a dolgot azzal, hogy majd személyesen megtudom kik is ők valójában. Ekkor még nem is sejtettem, hogy mi vár rám…
Miután eljött az interjú napja, ami egy tipikus esős keddi napra esett, a tőlem megszokott felállásban és harci díszben nekivágtam, hogy megszerezzem az állást magamnak. Lélekben fel voltam készülve mindenre, és úgy gondoltam, hogy nem fognak tudni kérdezni tőlem olyat, amire ne tudnék válaszolni. Hogy elbizakodott voltam? Talán. Hogy túl magabiztos? Nem hiszem. Az érzés nem eufórikus volt, hiszen semmit nem tudtam a cégről és mint olyat nem ismertem. Így nem tudhattam, hogy mire számíthatok. Csak a legjobbakat reméltem.
Megérkezéskor, a cég ajtaja előtt álltam, amikor egy nagy levegővétel után bekopogtam. Vártam egy kicsit, majd benyitottam. Az ajtóban egy köpcös, fekete felsőben és sötét kék nadrágban feszítő, alig 140cm magas, negyvenes nőbe botlottam. Annak rendje és módja szerint köszöntöttem és bár az illem nem ezt diktálta, de látván passzivitását, én nyújtottam először kezet neki. Bemutatkoztam, ő is. Majd merev ridegséggel annyit mondott, miután elmondtam, hogy miért volnék itt ma és ekkor, hogy üljek le az egyik nem messze lévő székre. Ekkor még nem mértem fel a terepet, hiszen nem volt még ezzel foglalkozni való időm.
A kis köpcös nőszemély hamar kiviharzott azon az ajtón, amelyen én alig pár másodperce beléptem. Lévén, hogy egyedül maradtam egy alig 2 négyzetméternyi területen, már volt időm felmérni a terepet és környezetet. Ekkor tárult elém az a látvány, amitől kirázott a hideg és szívem szerint elmentem volna azonnal. A földön a madárürüléktől a rothadó ételmaradékokon keresztül, a használt óvszereken át mindenféle és fajta szemét megtalálható volt. A szék pedig, amelyen korábban hellyel kínáltak szintén ilyen mocsokkal volt beborítva. Jobbnak láttam hát állva maradni. A helyiségnek csupán egy ablaka volt, de az is végigcsorgatva egyéb undormányokkal és koszfoltokkal tarkítva. A jóhír az volt, hogy még itt-ott ki is lehetett rajta látni, és a környéken lévő kocka épületeket lehetett bámulni. Meglepő módon a hulladéknak nem volt szaga…
Majd 40 percnyi ácsorgás és várakozás után végre bejutottam azon személyhez, akivel valójában ténylegesen kellett volna beszélnem. Azonban míg várakoztam volt időm felmérni a helyi munkaerőviszonyokat.
Egy állásinterjún én személy szerint azt élvezem, hogy még ha csak pár perc erejéig is, de van némi bepillantásnyi lehetőség egy munkahely hierarchia rendszerébe és annak mindennapi életébe. Sokan ezen el szoktak siklani és nem érdekli őket, pedig nagyon sok minden leszűrhető ezekből.
A dolgozók fogadása, az öltözködésük, a viselkedésük, amint egy idegen jelenik meg a színen, milyen munkakörülmények között is dolgoznak ők.
Hogy itt mit tapasztaltam? Íme a rideg valóság. A hölgyemény, akit már korábban bemutattam nem éppen az a barátkozós típus. Más helyen talán úgy hívnák, hogy a helyi náci. Elég mogorva és gyilkos tekintete van. Nem sokat beszél és ha megszólal, akkor az ember magában azért könyörög, hogy inkább ne tette volna.
Ottlétem alatt ez a hölgy mindösszesen három szót szólt még hozzám: „Nézze meg kiadványunkat!” Kapcsolatunk ezen rövid időszaka, amely nem mondható éppen élményekben és tapasztalásokban gazdagnak, ezzel véget is ért.
Mindeközben átléptem a 42. várakozásban lévő percben, topogva a már korábban említett hulladékhegyekben. Hamarosan kiderült végre a számomra is, hogy itt tulajdonképpen nem is vártak. Senki sem tudta, hogy én miért vagyok ott, mit is keresek ott. Eleinte úgy voltam vele, hogy talán azért mert még egyikük sem látott öltönyös embert életében, hiszen roppantul kellemetlen volt kiöltözve ácsorogni a hulladék tetején. De később minden világossá vált.
A mogorva matróna nem tájékoztatta a felettesét, aki mindvégig bent volt a helyiségében (irodának koránt sem nevezhető helyen!) és tette, amit tennie kellett. Így hát mit volt mit tenni. Vártam. Megjegyzem már nem kellett sokat várnom.
Körülbelül a negyvenötödik vagy a negyvennyolcadik perc tájékán a főnök kijött és megkérdezte tőlem, hogy rá várok-e. Ekkor tudatosult bennem a dolog, hogy valóban gőze nincs arról, hogy mi is történt valójában. Behívott magához a helyiségébe.
A vezető helyiségén körülbelül két 20-30cm-nyi bukóablak feszített, mint amik a pincéken is szokott lenni, amelyeket csak alig résnyire lehetett lenyitni. Az egész helyiség nyomasztó hatást keltett. Sötét volt és áporodott. Csupán a néhány neoncső volt, ami a világítást biztosította. A bútorok viszonylag elfogadhatóak voltak, de logikátlan és ésszerűtlen elrendezésben. A hellyel való kínálás, mint afféle udvariassági rituálé teljességgel elmaradt, csupán ennyivel kellett beérnem: hozzon magának egy széket.
A vezető belekezdett – szerintem a maga gondolata szerint nagyon is hatásos és meggyőző érvelésébe -, ám az első kérdésével is az abszolút profizmusa árulkodott arról, hogy mennyire alkalmatlan arra, amit csinál. „Miért is van itt maga?” – tette fel szürke homállyal borított arccal. A válaszom hangsúlyában a teljes lemondás a maximális csalódottság és a „Mi a fenét keresek én itt” tökéletesen kicsengett.
Akár stopperrel is lehetett volna mérni a beszélgetésnek nem éppen nevezhető kommunikációt. Mindössze fél perc alatt felvilágosított az ügynöki tevékenységről és arról, hogy a cége, olyan tevékenységet végez, amely óvodás- és iskolás korú gyermekeket céloz meg, 80-as évekbeli árucikkek terjesztésére és értékesítésére. A fejemben – bár teljes mértékben feleslegesen – végigzongoráztam, hogy milyen lehetőségek és opciók jöhetnek számomra számításba, ha én ezt csinálnám. A kommunikáció tized része alatt meg is érlelődött bennem a válasz és az elhatározás.
Természetesen a bérről, vagy a fizetésről, mint olyanról egy szó nem esett és bár kérdeztem, először hátulról megközelítve a dolgot, aztán konkrétan, de teljes mértékben feleslegesen. A vezető további kérdésekkel válaszolt, amelyek csak tovább süllyesztették őt abban a képkeretben, amibe tökéletesen belepasszolt. Nem látta és nem is foglalkozott az elküldött önéletrajzommal. Így teljesen értelmetlen volt a beszélgetés. Rám nem volt kíváncsi, nem volt hajlandó a cégről és annak tevékenységéről beszélni. Az interjú meghalt, az állást nem én fogom megkapni, de nem is vállalnám, még ha valamilyen csoda folytán rám is esne a szerencsétlen választás.
Távozásom előtt még egy igen divatjamúlt ajánlatot kaptam, miszerint jöjjek el egy próbanapra és próbáljam ki magam és ők is engem ebben a feladatban. Azonban finoman és bevallom némi hátsószándékkal elutasítottam az ajánlatot és azt mondtam, majd később jelentkezem én, hogy akarok-e jönni. Más cégnél, más vezetőnél ez a válasz egyértelmű elutasítás lenne, de itt még ebbe is belementek és – amennyire sejtem – repesve várják, hogy keressem őket. Azonban ez bizony nem fog elérkezni.
Bár nagyon jó lenne elhelyezkedni és végre a társadalom egy elismert tagja lenni már. Újra. Ismét. Végre. De ez nem az a hely, ahol ezen vágyam teljesülni fog.
Sajnos ez egy ékes példa arra, hogy Magyarországnak még évszázadokat kell fejlődnie abban, hogy valójában hogy is működik egy cég, milyen minimális ráfordítással milyen hatalmas emberi nyersanyagot tudnának a munkáltatók megmozgatni, ha vennék a fáradtságot és néha… de tényleg csak néha, kivakarnák magukat a koszból és profizmust tanulnának önszorgalomból vagy akár más ember segítségével. Hiszen egy kérdésbe még senki sem halt bele és a válasz sem került pénzbe.
