Egy újabb magyar szörnyűség

Mit tehet egy ausztrál festő, ha csődbe megy? Hazautazik Magyarországra, hogy megkeresse régi képeit. Márk – pénzes és nőcsábászatra hajlamos barátja támogatásával – meg is érkezik, hogy felkutassa ifjú művész korában hátrahagyott alkotásait, de egészen mást talál.

Emlékeket. Meg egy kislányt, aki talán az ő gyereke. Katát most Bálint neveli, és sem a képekről, sem a nevelőapaságról nincs kedve lemondani. A két férfi igazi háborúba kezd, hogy megszerezze magának a lányt. Az egyre zűrösebb helyzetet persze a nők teszik még zavarosabbá és a segítőkész barátok változtatják végképp kaotikussá. A totális botrány nem is várat magára soká. De amikor kirobban, a két vetélytársnak már együtt kell harcba szállnia egy közös ellenség ellen…

Szerintem

Komolyan nem értem miért erőltetik ennyire a magyarok a filmgyártást. Nagyon el kéne gondolkodni szerintem azon, hogy ideje lenne inkább szórakoztató filmeket gyártani, mint ahogyan azt valahol bölcsen hallottam egyszer: „kópiahulladék”-ot gyártani. Sajnos ez a film is ebbe a kategóriába sorolható be. Semmi történet, semmi cselekmény. A magyarság igénytelensége és a színészi játék semmibevétele az ami maximálisan dominál ebben a valamiben. A szörnyen nyegle és erőltetett amerikaiság (ami igazából ausztrálnak kéne lennie) pedig egyenesen nevetséges. De nem a jó értelemben. Már-már siralmas.

Továbbá véleményem szerint egy magyar film alatt amerikai zenét megszólaltatni – már csak a zenére nézve is – elég sorvasztó és teljesen össze nem illő párosítás. A két stílus ugyanis messze nincs egy szinten egymással és ahelyett, hogy az lett volna belőle, amit a készítők reméltek (hogy majd így könnyebben emészthető lesz a film), teljesen a visszájára sült el.

Kellemetlen és nyűgös 90 perc, az biztos.

Íme egy kis előzetes, ami inkább lehetne a film is, mert ennyi bőven elég is belőle.